Language learning goals: mikor már épp kezdem azt hinni, hogy végtére is csak-csak haladok a nyelvtanulással, és nem is olyan reménytelen ez a castellano-küldetés, jelenet a szupermarketben:
Eladó: Szia, hogy vagy? (mindig utána mondják, hogy mizu?, hogy vagy?, másképp szinte udvariatlan a köszönésed)
Én: Jól. Te?
Eladó: Nem vagy idevalósi, ugye?
Én: Honnan tudod?
Eladó: Hát ahogy beszélsz, olyan más.
Én: De hát csak két szót szóltam!
Eladó: Már azt is olyan érdekesen. Meg a szemeid is olyan furák.
…Zsír. 4 hónap után 2 szóból. Abszolút jól halad a beilleszkedős projekt…
A rezidenciára nemrég egy új lány is érkezett a két éves kislányával. Közben volt egy lány egy napig, de továbbvitték, s egy másik is érkezett egyik éjjelen, de mivel egyértelműen agresszívnak találtuk, gyereke se volt, meg terhes sem volt, és nem éreztük biztonságban az 5 babát, sikerült elvitetni onnan (még egy kis üldözéses jelenet is besikerült a szegénynegyed utcáján az éjszaka közepén, de ilyen ez). Nemrég egy 11 éves kislány is érkezett, de nyugalom, ő nem terhes, családon belüli erőszak áldozata, és nem tudták hol elhelyezni, ezért befogadtuk. Összegezvén két anyukánk van, 6 picink, és egy kislányunk. A nemrég érkezettekről nem tudok sokat mondani még, viszont néhányan kérdeztétek, hogy mi újság a lánnyal, aki nemrég ikreket szült. Milagros (a posztban így fogom nevezni) jól van, a babák kb másfél kilós súllyal jöttek a világra, egyikük az otthonban van az anyukájával, másik még nincs két kilogram, ezért a kórházban kellett maradnia. Hajlamosak vagyunk átsuhanni a részleteken, ezért szeretném kibontani ezt a mondatot.
15 éves. Ne hasonlítsd a saját 15 éves ismerőseidhez, mert neki nincs normális családja, meg normális oktatás meg ilyesmi. Ő olyan 15 éves, akinek nemrég kellett megtanulnia leolvasni az órát a babák etetése okán. Találkoztam az édesapjával… egyszer. Négy hónap alatt. Ott egy család, az apja az új feleséggel és gyerekekkel, talán egyszer hozzájuk megy haza. Most még nem, most még ünnepekkor találkoznak. Vagy akkor sem- a karácsonyt velem töltötte. Milagros 15 évesen szült két gyereket. Apjuk egy másik intézetben van (ha jól tudom drogproblémákkal, nem ritka errefelé). Szereti Őt. Tudom, mert ismerem azokat a szemeket. Azok minden nyelven ugyanolyanok. Ő még nem látta a babákat, nem is találkoztak. Nem csupán vele, Milinek nincs telefonja, nincs internet lehetősége, tehát most nincsenek barátai. 15 éves kamaszként… Mili az otthonban él, ami elképesztően pici, mindenki egymás hátán, tehát Milinek akkor van lehetősége egyedül lenni, mikor kiadagoljuk neki a samponját, és akkor lezuhanyzik. Mili másik babája még a kórházban van, ezért folyamatos ingázásban bejár hozzá is kb naponta (és elképesztő bonyolult procedúrával egy gumicsővel a kicsi orrán keresztül adagolja neki a tejet). Milit ezen kívül kb 10 különböző dolgozó tanítja az anyaságra, tehát egyértelműen különböző visszajelzéseket kap. Mili első botladozásait is ennyien figyelik. Miközben sok kis apró dologból már nagyon egyértelműen leszűrtem, hogy ő is egyedül tanul a leghatékonyabban, mint mondjuk én. Ha figyelik, szorong, stresszel, bezárkózik. Mili csak akkor nyílik meg, ha érzi, hogy valaki igazán bízik benne, másképp egyszerűen nincs szüksége rá. Milinek hirtelen most ez az élete. És ezt néha furán csinálja, néha úgy tűnik nem akarja elfogadni a valóságát, és mintha egy másik világban élne. Azt hiszem, én ennek örülök. Örülök, hogy nem végzi gépiesen a mindennapos anyai teendőket örökös fapofával mindent elfogadva, beletörődve. Mili sokat nevet inkább. Mindenféle butaságon: hogy hogy tudom én komolyan venni a lapcsinka szót; az arcunkon, mikor az összes gyerek bömböl; hogy babazoknival fogom össze a hajamat; hogy az egyik pici elképesztő grimaszokat vág, mikor álmos… Mili rengeteget nevet. Hála Istennek! Akkor még boldog, és még önmaga. És Mili néha beszél arról, hogy hogyan kezdhetné el a rendőrsulit, meg hogyan látja magát később. Persze vissza kéne rángatnom a valóságba, hogy “most aztán évekig nem létezel te, kislány, csak a babáid!” De én örülök annak, hogy Mili álmodozó. Nem könnyű életforma ez, egy álmodozónak minden idő nehéz. De kiváltság, mert ez kell ahhoz, hogy ezt a szituációt tudomásul véve ne szökjön meg azonnal, hanem tervezgessen tovább. Ez kell ahhoz, hogy lassan bár, és kegyetlenül nehezen, de elfogadja, hogy most másik élet vár rá. Mert ez kell ahhoz, hogy ne veszítse el a motivációját, csak átalakítsa. Az ilyen lehetetlen helyzetek átvészeléséhez kell is, hogy az illető az álmaiba is tudjon menekülni.
Szóval így vagyunk. És én most elengedtem a nagy világmegváltós meg szakmai módszereket. Csak ott vagyok, mint egy társálmodozó, aki szintén ismeri azt a másik világot. Közben meg a legmegfelelőbb emberek készítik a nagybetűs élet valóságára. Azt hiszem így van remény, hogy ez az erős, elvont, intelligens leány egyszer szuper anyukává váljon.
Ui.: míg nem tudod milyen féllábon, lábujjhegyen, létrán állva küzdeni az 5 méteres belmagassággal, hogy a babák majd elégedetten rottyantsanak egyet a kemény munkádra, nem is érted az élet lényeges dolgait.
Éxitos con el idioma: Empiezo a creer, que he aprendido el idioma bastante bien y mi misión con el castellano, aún tiene esperanza…
Escena en el supermercado:
Vendedor: ¡Hola! ¿Cómo estás?
Yo: Bien. ¿Vos?
Vendedor: ¿No sos de acá, no?
Yo: ¿Cómo lo sabes?
Vendedor: Hablás diferente.
Yo: ¡Pero dije solo dos palabras!
Vendedor: Pero muy raro. Y tus ojos también.
….Bueno, hace cuatro meses atrás no hablaba más de dos palabras y todos saben que soy extranjera.
Mi integración se está haciendo excelente. Absolutamente…
Llegó una nueva chica con su hija a la resi. Durante estas semanas fue otra chica, pero ella se fue, porque no tenía hijo, no estaba embarazada, y era bastante agresiva, entonces una residencia completa para madres con bebés, no fue el perfecto lugar para ella. Llegó una nena, tiene once años, pero no está embarazada, no hay problema. Ella es victima de violencia en la família, y no tiene otro lugar. En suma, tenemos dos madres, seis bebés, y una niña. No sé mucho sobre las nuevas personas, pero me preguntaron, que como está la chica con sus gemelas. Milagros (no es su nombre) esta bien, las bebés vineron a la luz con un kilo y medio (mas o menos), una de ellas esta en la resi, la otra en el hospital, porque todavía no tiene dos kilos.
En general saltamos los detalles importantes. Entonces ahora explico esta etapa.
Milagros tiene quince años. No se puede comparar con sus pares de cince años, porque ella no tiene una família completa (no es juntos su papa y mama), escuela excelente… Ella es una adolescente, que ahora aprende a muchas cosas. Para ella siempre más difícil.
Hay una família con su papá, y la nueva esposa y hermanas, y un día, puede ser, que ella vaya a vivir con ellos. Pero ahora solo están juntos en celebraciónes, porque la situación es difícil. Tiene las gemelas y quince años. El padre de ellas está en la otra residencia. Ella lo ama él. Lo sé, porque conozco su mirada. Es la misma en todos los idiomas. Él todavía no conoce a las bebés. No se pueden encontrar. No solamente con él, con nadie, porque no tiene celular, internet… Entonces ahora no tiene amigos. Una adolescente que no tiene amigos… Está vivendo en la resi, que es muy chiquita, con muchas personas, la única oportunidad para estar sola un poco, es cuando se ducha. Su otra nena está en el hospital, ella tiene que alimentarla, y estar con ella, entonces está yendo y viniendo siempre entre la resi y el hospital. Está aprendiendo la maternidad a través de diez (más) personas: obtiene indicaciónes diferentes. Está aprendiendo la maternidad y todos le hacen observaciones sobre sus intentos, sus fallas. Aunque ella tiene una personalidad fuerte, le gusta aprender cosas sola, como yo. Si se siente observada, ella se pone ansiosa, se estresa, se cierra. Mili abre sus puertas, solo si tiene confianza con alguien. La vida de Mili ahora es así. Y tal vez, no lo está haciendo muy brillante, a veces parece, que no quiere aceptar su maternidad, o tal vez, parece que ella vive en otro mundo. Creo que si, me alegro. Me alegro, que no está haciendo sus tareas mecánicamente, siempre con la misma cara. Mili ríe mucho preferentemente. Sobre cosas estúpidas: por ejemplo, no puede entender, como puedo decir seriamente la palabra lapcsinka [lopchinco] (es el nombre de una comida); o sobre nuestras caras cuando todos los bebes lloran al mismo tiempo; o cuando ato mi pelo con una media de bebés; o de un bebé, que hace caras raras, cuando está con sueño. Ríe mucho. ¡Gracias a Dios! Todavía es feliz, todavía vive. A veces habla sobre sus planes, de cómo ella se prepara para la escuela de policia, que es su futuro. Claro que sería mejor, si yo la volviera a la realidad, y le dijera que “ahora no existes Tú, solo tus Bebés, nena!”. Pero me encanta, porque es una soñadora, y no es fácil; para una soñadora todos los tiempos son difíciles. Por otra parte, es un privilegio también, porque así no escapa de su situación– siempre tiene esparanza para sobrevivir. Muy lento, con sufrimiento, pero lo puede aceptar que no es el final de su vida, que una nueva vida comienza. Así no pierde su motivación, solo cambia. Si tiene ayuda.
Entonces, yo dejo salir mis grandes métodos y ambiciónes. Solo estoy, como una companera en soñar, que conoce el otro mundo también. Mientras las personas perfectas la preparan para la realidad, para vivir como una madre. Con balance. Así creo que, hay esperanzas, de que esta chica fuerte, abstracta, inteligente será una madre adorable.
Pd.: hasta que no estés subida a una escalera, apoyada en media pierna, a cinco metros de altura, pintando alguna cosa para los bebés , no sabrás nada sobre las cosas importantes en la vida 😉
ConNet – Connections 